Betonozott haladás

Semmissé vált már a világ amiben élek, mondhatni nem most és nem ebben a korban kellett volna megszületnem. Idegen itt minden. Az emberek, az állatok, az egész természet. Főleg ez a virtuális világ. Minden eltünt ami szép, ami értéket képvsilene. Gépek és kódok vagyunk csak egy rendszerben. Itt már az öröknek sincs jelentössége, az is eltünt. Itt már minden csak hírnévről szól, hogy ki kit ismer. Szinte az egész faj lenyelte már a halálos pirulát. Bután néznek maguk elé az apokalipszis várva. Siettetve. Érdekül a halál , a vég. Mind sürgeti magát, mert az összes szenved.

Végül is már semmisek, saját hullájukból táplálkoznak. Egyik sem képes a haladásra, mind vissza tér az időbben, ami nem is lenne baj, hogyha nem a rosszból, hanem a jóbol merítene. Persze itt van a technika. Az a csodás álca, hogy előre tartunk, és egyre többet kapunk a mi nagy Istenünktől. Attól a fiktív dögtől, akit valaki a szánalmas bőre mentésére kitalált évezredekkel ezelőtt. Hogy a rohadt kis görcseire magyarázatot kapjon. Azóta is millárdok követik azt, figyelmen kivűl hagyva a valós isten, az Időt.

Az Idő és fiktív és természetesen realtív, ahogy azt annak idejen Bergson már megírta. Ezáltal ki kell dobni a fizikai időt, ha haladni akarunk. Ha van rá igényünk. Hiszen az evulúciót csak így fordíthatjuk pozitív irányban, ugyanis nincs vége. Mi csak a tervnek, a beteljesülésnek a része vagyunk, hogy utánunk egy jobb, egy tisztább, a tökéletes faj jöjjön létre, de ehhez adnunk kell magunkat a folyamathoz.

Tehát mindenkinek kötelssége a saját maga leheteő leghelyesebb, legalkotóképesebb, legpéldamutatóbb útját járni. Puszta önzőségből nem lehet állat módjára szórakozni, ráadásul, úgy, hogy semmit nem adunk hozzá az élményekhez, csak mások kitaposott ösvényeit járván bambán loholunk a halálba.

Mert a halál kecsegtet. Nem tudjuk milyen, mi lesz ott, hogy majd valóban ott is olyan „szép „ lesz- e minden, mint az általunk ismert és „elfogadott” világban.

Elfogadott. Miért kéne elfogadni, egy olyan univerzumot, amiről gyakorlatilag semmit sem tudunk? Mindent elhiszünk, amit mondanak, ahelyett, hogy a sarkunkra állnánk és saját magunk cáfolnánk az eddigi tapasztalatokat. Persze kényelmesebb ülni és nem csinálni semmit, belem sem gondolva ezzel, abba, hogy az utánunk következő nemzedék, mennyit fog szenvedni a mi elpazarolt életünk miatt.

Majd talán pár ezer, vagy millió év múlva, kísértetkénk nézünk vissza néhai lakhelyünkre és emészt minket a bűntudat, hogy gyávák voltunk, hogy tudtuk, hogy ez lesz. Nem mertük kiadni magunkból, ami bennünk volt.

Kallai Milos
2009. 11. 10.